.. avagy a sofőrszolgálatok működése, mindennapjai…
Az éjjeli pótsofőr szolgáltatás annyira logikus ötlet, hogy nem is értem, miért nincs mindenhol már évtizedek óta. Egyáltalán nem is drága a taxihoz képest, és nincs másnapi logisztika sem a saját autóval. Néhány hónap erejéig kipróbáltam, milyen éjszakánként mások volánja mögé ülni.
Manapság sok városlakó úgy véli, a gyerekvállalás velejárója kertes házba költözni a külvárosban, vagy az agglomerációban. Csakhogy az élet nem ér véget a baba születésével, maradnak barátok, akikkel néha-néha össze lehet futni. Egy városi mulatóban, vagy ha ott nem, hát egymás házában, de mindenképp messze otthonról.
A városba bebumlizni lassú és fárasztó, éjjel hazataxizni pedig drága, tehát az ember könnyen elcsábul és ül be a saját autóba. Ittasan vezetni azonban nemcsak tilos, de nagyon veszélyes is, és ezt szerencsére egyre többen látják be. Ezt a folyamatot segíti, hogy kifejezetten vadásznak az ittas vezetőkre a budapesti rendőrök, helyesen (itt olvashat bővebben a következményekről).
Bulizós estéken jelentős erőkkel ellenőrzik az autóvezetőket, olyat is látni, hogy egy forgalmas útszakaszt lezárnak ideiglenesen, és a felgyűlő sorban minden sofőrt szondáztatnak – számolatlanul repkednek ilyen estéken a jogsik. Így jönnek képbe a sofőrsegély cégek, és most már akkora választék van szolgáltatókból, hogy a legnagyobb gond az, honnan szerezzenek elegendő jó sofőrt.
Milyen az a bizonyos „jó sofőr”? Bár egyetlen alapvető követelmény az érvényes jogosítvány, a jó munkaerőnek budapesti helyismerete, és autórutinja is van. E kettőt azonban munka közben is fel lehet szedni, hiszen a megbízó általában tudja az utat haza és ismeri a saját autóját. Tud segíteni, hová rejtették az elektromos rögzítőfék kioldó gombját, vagy, hogy melyik utca egyirányú csatornaépítés miatt. Tehát a jó sofőr fő ismérve, mint minden ügyfelekkel közvetlenül érintkező munka esetében, a jó modor és az udvariasság.
Egy sofőrszolgálat működése az utas szempontjából egyszerű. Felhívja a szolgálat telefonszámát, elmondja hol áll a kocsija és hová menne vele, a diszpécsertől pedig kap egy várható érkezési időpontot. Ez szerencsés esetben akár 15-20 perc is lehet, de ha messze jár a legközelebbi sofőr, akkor egy órán túl nyúlhat a várakozás. Ezért, ha ragaszkodunk kedvenc társaságunkhoz, mert megbízunk a minőségében, érdemes időben foglalni.
A másik lehetőség a telefonos applikáció, ahol az adatok megadása után számos ajánlatból választhatunk, például az alapján, melyik cég ígér korábbi indulást. Ha nem mindegy, hogy komoly, biztosított vállalkozás, vagy két főből álló „maszek” csapat visz-e, akkor azonban érdemes az értékelésekre is figyelemmel lenni – ma még óriási minőségi különbségek vannak e kialakulóban lévő piacon.
Alapesetben elég két ember, egy autó és egy telefon. A beérkező megrendelés nyomán a „gyűjtő” a címre viszi a sofőrt, aki átül az ügyfél volánja mögé, majd a fuvar végén ismét visszaül a gyűjtőkocsiba, és irány a következő cím. Ám az ilyen csapatok gyakran a legalitás alsó határán egyensúlyoznak, tehát nem biztos, hogy adnak nyugtát, és arra sincs garancia, hogy egy esetleges baleset esetén felelősségbiztosítás fedezi a sofőr munkáját.
Komoly cégeknél azonban ezek rendelkezésre állnak, miközben forgalmas estéken egyszerre több gyűjtő és sofőr munkáját vezényli a diszpécser. Ahol én dolgoztam, ott részletes munkalapon, percre pontosan vezettük az indulási és érkezési időket, a címeket, az autó típusát és rendszámát, ezt persze mindkét fél alá is írta.
A helyszíni számlaadás sem istentől elrugaszkodott ötlet (hiszen sok a céges buliról, céges kocsival hazafelé tartó dolgozó), a gépkocsivezetők pedig kivétel nélkül gyakorlott pilóták, vagy olyan újoncok, akikre odafigyel a csapat tapasztaltabb része. Felelősségteljes, bizalmat követelő munka egy autót vezetni, a könyvelésen kár spórolni.
Sofőrként belépni ebbe a világba nem azért érdekes, mert egzotikus kocsik volánja mögé kerülne az ember. A legtöbb fuvarban átlagos autókat vezettem, ráadásul többségükkel már találkoztam újságíróként. Csak egy Audi R8 volt kalandos, melyet a szerencsés kolléga azóta is emleget: a sportkocsival ketten indultak el az estének, tehát hazafelé egyiküknek nem jutott ülés. Végül a gyűjtő sofőrt kellett megkérni, hogy vigye el a hölgyutast is a cím
Mivel újságíróként R8-at, Porschékat, és olykor ezeknél drágább Rolls-Royce-okat is vezettem már, ilyen irányból nem számítottam meglepetésre, a gyakorlat azonban nem jelenti, hogy ne kellett volna figyelnem. Ugyanis hiába megszokott számomra egyik gépből a másikban ülni, mégis meglepően gyakran indultam el tompított nélkül.
Egyrészt mert sok mai autóban van már automatika, emiatt kicsit megkoptak a reflexeim, nem jön magától a kapcsolóhoz nyúlni. Az igazi gond azonban, melyet a jól felszerelt tesztautókban nem venni észre, hogy számos olyan típus akad, amiben akkor is világít a műszerfal, ha nincs automatika és kikapcsolt állásban van a fényszóró. Rossz esetben még nappali fény sem pislákol elöl.
A kocsik terén leginkább az volt tanulságos, hogy milyen rossz műszaki állapotban képesek közlekedni néhányan. Olyasmi ez, amit régóta feltételezünk, de személyesen találkozni B5-ös Passattal, mely 100-nál már szó szerint támolyog, 2005 körüli Mondeóval, melynek teljesen szétesett futóművénél már csak a hatástalanra kopott féke van rosszabb állapotban (és a műszerfal sem világit), mindez egészen egyszerűen rémisztő.
Egy fokkal jobb csak a novellába illő, hamisítatlan „telepi” BMW 530d, melynek barna nappabőr ülése fűtött ugyan, de a háttámla már féloldalasan leszakadt, automataváltója rángatva igyekszik felkapcsolni, motorja pedig kehesen küzd, úton a Havanna lakótelep felé. Rá se mer persze kérdezni az ember, ki van-e ütve a részecskeszűrő.
Nem vagyok önkéntes rendőr, nem tisztem ez ellen hadakozni, de a sok szóbeszéd mellett vizsgáztatási ügyekben jártas ismerősömtől is pontosan tudom: egyes helyeken máig át lehet tolni műszakin az alkalmatlan kocsikat – hiába a kamerák és az egyéb szigorítások. Pedig a biztonsági és emissziós okból sem ártana jobban szűrni a koros, elhanyagolt autóparkot.
Az autók többsége szerencsére kap némi gondoskodást, és a rossz élményekre jók is jutottak. Meglepően sok 2000-es évekből származó Volvóval akadtam össze e hónapok során, és amelyikre odafigyelnek, szépen tartja magát. Bár nem tartozott a kedvenceim közé az első Peugeot 208, egyik este egy fitt, izmos benzines darabbal futottam össze, élmény volt az út. Nem véletlenül kedveltek a VW-k, Opelek, Škodák és Fordok, láthatóan bírják a strapát.
Apropó, Opel: vicces élmény volt 10 év után ismét EasyTronic váltós kocsit vezetni. Igyekszem elfelejteni a 2010 előtt rövid ideig divatos, egykuplungos robotizált váltókat, melyeket újságíróként se tartottam sokra új korukban, mert szerintem mind nehézkesen vezethető, elhibázott konstrukció. De az Opelé talán a legborzasztóbb az összes közül, a kedves, fiatal tulajnak ezúton is köszönöm az emlékeztető oltást.
Számomra azonban mindennél érdekesebb volt egy rövid időre belépni az autók tulajdonosai, azaz szép fővárosunk lakosainak életébe. Azon viszonylag hamar túltettem magam, hogy szinte minden vezetőülést hátradöntve találtam, pedig ez nem nyugágy. Beülve első mozdulattal állítottam a biztonságos kormányfogást elősegítő, függőlegeshez közelítő állásba a támlákat magamnak.
Akármilyen meglepő, arra sem került sor, hogy az ittas kuncsaft „műsorozott” volna. Ez a saját kocsijuk, nem taxi, úgyhogy az elalvás, majd kanyarban jobbra-balra billegés volt a maximum. Ami viszont nagyon érdekes volt, az a regények, novellák és slam-költemények soraiból megelevenedő figurák, akikkel összehozott ez a munka.
A hímsoviniszta családfő, aki észre sem veszi, milyen bunkó a feleségével és általában a nőkkel, hiszen neki a lenézés a természetes. A hamisítatlan bohém, akinek már háromszor elvették a jogsiját ittas vezetésért, de még így se hívott volna minket, ha az aznap esti hölgy rá nem beszélte volna. A középkorú pár, akik házibuliból indultak haza, de öt perc után elhalt a beszélgetés, és már csak a telefonok pittyegtek a kezekben.
Vagy a cuki fiatal pár, akik annyira odavoltak, hogy útszéli pisiléssel indult a fuvar, majd a nagy klasszikus, Moszkva téri gyrosszal folytatódott, és a macskanevelés kitárgyalásával ért véget. Találkoztam kedves, egyetemista lánnyal, akivel beszélgetve összeállt, hogy az őszes, középkorú úr, akitől induláskor elbúcsúzott, nem a papája, hanem a párja, ki mindenben segíti.
Persze találkoztam üzletemberekkel, DJ-kkel és sportolókkal, szabadnapos háziasszonyokkal és olyanokkal, akikkel akár újságíróként is összefuthattam volna. Ismerőst szerencsére csak egyszer vittem haza, és nem tudtam eldönteni, melyikünk jött jobban zavarba, pláne, hogy pénz cserélt gazdát.
Bár a szolgáltatás díján túl a megrendelő fizeti a benzint és saját autója kopik, a sofőrszolgálat összköltsége nem olyan vészes, hogy ne tudna versenyezni a budapesti taxitarifákkal (sőt, itt önköltségi az odaút). Nyílván főleg hosszabb utakon, agglomerációban éri meg ezt választani, és ezeken akkor is versenyképes marad, ha majd a kereslet növekedésével esetleg drágul is.
Márpedig könnyen lehet, hogy drágulni fog, hiszen előbb-utóbb a jó sofőr is keresett lesz, mint a jó bolti eladó, vagy éppen a jó buszvezető, ami azt jelenti, hogy a fizetések közelebb kerülnek majd ez utóbbiakhoz. Most még inkább kiegészítőnek, tanulás, vagy lazább időbeosztású nappali munka mellé választják ezt az elfoglaltságot a legtöbben, ami ugyan jót tesz a versenyhelyzetnek, de a minőségbiztosítást kihívássá teszi. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Forrás: Origo – Bolla György