Vörös Péterrel, az éppen egyéves Knight Sofőrszolgálat alapító-tulajdonosával a cégindításról, a dolgos hétköznapokról és a szakma szép és olykor kellemetlen pillanatairól beszélgettünk. A szolgáltatás mivel exkluzív, így a legális működésének alapjai (egyenruha, biztosítás) mellett a legszembetűnőbb különbség a több tucat fővárosi szolgáltatóhoz képest az, hogy a cégnek van egy mottója, amihez mindenáron ragaszkodik a cégvezető, sőt!
Ha ő maga nem lenne pontos, megbízható és diszkrét, akkor azzal saját maga alatt vágna a fát, hiszen egy átlagos és egyben pénzorientált sofőrszolgálatnál töltött 7 év után döntött úgy, hogy másképp szeretné csinálni ezt a szakmát. De először pillantsunk bele a kezdetekbe, merthogy Péternél is minden a gyerekkori autós megszállottságból ered. „Tősgyökeres újpesti sráckoromban állandóan bütyköltem” – kezdte mondandóját a cégvezető, és elmondta, hogy egy 3 éves korában kapott gokarttal kezdődött minden. „Ettől kezdve nem lehetett az autókról lepattintani, olyannyira, hogy autók nélkül nem tudom elképzelni az életem” – tudtam meg az építészmérnök apuka és bányagépgyári munkás anyuka egyke gyerekétől.
„A testnevelési tagozatos általános iskola után egy családi hagyományok révén kiválasztott közgáz-külker szakközépiskola következett, merthogy az édesanyám, a nagymamám és a keresztanyám is ott végzett. Az iskolaévek alatt tényleg minden időmet autószereléssel töltöttem, vagy olyan közegben, ahol magas volt az egy négyzetméterre jutó autós megszállottak száma. Az első nyári munkás élményemet egy fényező műhelyben szereztem, ahová a következő évben is visszamenten, egyébként pedig a saját, később azonban már a barátok autóit is én szereltem”. Ennél a pontnál már nagyon aktuálissá vált a kérdés, hogy kitől és hogyan szerezte az autószerelési ismereteket interjúalanyom, ugyanis sehol nem említette, hogy a műszaki ismereteket és a szerelni tudást családtagtól vagy a közvetlen környezetének egyik tagjától szívta volna magába. Persze, hogy nem említette, ugyanis „természetesen” mindent autodidakta módon sajátított el Péter, és ez ma sincs másképp.
„Az első autóm egy 1993-as Ford Fiesta volt, amit két Suzuki Swift követett, mert akkortájt a könnyen fenntartható, ún. használható autókra volt szükségem, hiszen alig 21 évesen már belefolytam a sofőrszolgálati munkába, ahol a legfontosabb szempont az volt, hogy elvigyen A-ból B-be, elférjenek benne a kollégák és keveset fogyasszon. Manapság már más a helyzet, egy E46-os BMW az áhított verda, merthogy szeretném, ha élményt és kikapcsolódást adna a saját autóval krúzolás a jövőben”. Péter márka preferenciái után érdeklődve megtudtam, hogy a szállító című filmben feltűnt 7-es BMW is felmerült a keresésnél, hiszen egy Swift árán már lehetett kapni, de nem felelt meg a fent említett feltételeknek. „Ez az egyik autó, ami után rendszeresen megfordulok, ha látok egyet, de a 126-os S-osztály is nagy kedvenc” – árulta el az azóta Jaguar-Land Rover autópark szolgáltatási vezető pozíciót is megjárt vállalkozó.
A folytatásban az iskola utáni munkahelyek és az ott szerzett tapasztalatok taglalása következett, amiből egyértelművé vált, hogy Péternek nem kenyere az íróasztal mögött végzett munka, tehát elvégzi, ha kell, de sokkal inkább kedvét leli a precizitást igénylő szakmunkákban. Érettségi után, 2007-től a NORAUTO gumiabroncs részleg vezetőjeként dolgozott, ahol az abroncsok ismerete, a rendelések koordinálása és néha a felszerelés is feladata volt. Ezt követte egy értékesítői munka a METEOR-nál, ami a nemkívánatos aktatologatós beosztás volt, ergo hamar megszabadult tőle. A két alkatrész forgalmazó cég előtt azonban még úszómester is volt a rendőrségen, de elmondása szerint volt egy UNIX-os mélyrepülése is, amit a Gablini csoportnál megszerzett újautók és tesztautók készletkezelői pozíciója váltott fel. Az itt töltött két év során került kapcsolatba legutóbbi munkaadójával, a kezdetben csak Hyundai, később pedig Jaguar-Land Rover importőrséget is ellátó Autopalace-szal. A cikk írója is így tett szert ismeretségre Péterrel, aki eleinte másodmagával 160 autó felett diszponált, felmondása előtt viszont már a négyszázat is meghaladta a kezelt autók száma.
„Az első sofőrszolgálati felkérést még diákként kaptam úgy, hogy az iskolapadban megkérdezte egy barátom, akarok-e éjszakánként pénzt keresni. Visszakérdeztem, hogy mit kell csinálni, amire azt a választ kaptam, hogy gyere sofőrnek! Egy 25-30 fővel működő csapatba kerültem, ahol a nagy fluktuáció miatt alig, vagy egyáltalán nem volt lojalitás a tagokban. Ennek ellenére aránylag jól működött a rendszer, de csak addig, amíg a tulajdonos hajlandó volt az éjszakai és nappali munkákat a csapat talpraesettebb tagjaira delegálni. Az esetek túlnyomó részében túlvállalta a kiérkezési időket, azaz 50 perces intervallum helyett 30 percet mondott az ügyfeleknek, akik aztán joggal volt dühösek, ha azt nem teljesítettük. A dühös ügyfél pedig könnyen felbosszantja a sofőröket is, szóval ez a hozzáállás nagyon rossz helyzeteket szült”.
„Megtanultam, hogy már a telefonbeszélgetés során megnyugtatóak és meggyőzőek lehetnek a korrekt és őszinte válaszok. Nemrég történt, hogy azt mondtam az ügyfélnek, hogy 50 perces kiérkezéssel, késés nélkül tudom teljesíteni a megbízást, erre ő visszakérdezett, hogy addig mit csináljon. Azt válaszoltam neki, hogy úgyis most állították meg a rendőrök, menjen vissza és igyon meg egy sört. Azt lehet? Hogyne! Így nem esett csorba a jó hírünkön, az ügyfél is elégedett volt, és betartottuk a prémium szolgáltatás legfontosabb alapelvét: a pontosságot”.
És most jöjjön a feketeleves, azaz a legális sofőrszolgálat indításának nehézségei!
„A döntés, hogy saját céget kellene indítani, 2014. augusztusában fogalmazódott meg bennem. Elkezdtem, de aztán a tényleges kezdést egészen 2015 márciusig prolongáltam. Az okmányirodában az ügyintéző felém fordította a monitort, és azt mondta, ilyen engedélyek kellenek. Talán mondanom sem kell, hogy több is volt köztük, amiről még a könyvelőm sem tudott. Tizenöt napon belül szereznem kellett egy személyszállítási vezetői engedélyt, amihez csakis egy autósiskolán keresztül juthatok hozzá. Szükség volt még PÁV-vizsgára, amit én már 2007-ben megszereztem, és többek között egy élő szerződés is kellett úgy, hogy még weboldalam sem volt. Nemrég visszamenten az autósiskolába, hogy taxis engedélyt szerezzek, és érdeklődtem afelől, hogy az elmúlt évben hányan jöttek utánam a sofőrszolgálathoz szükséges személyszállítói engedély megszerzése miatt. A válasz az volt, hogy senki nem tette be a lábát oda ilyen indíttatásból, ami már csak azért is érdekes, mert több mint két tucat sofőrszolgálatot találunk Budapesten, melyek közül 10 körül van a legális működéssel bírók száma.”
Mivel az előző cégnél is Péter feladata volt az új sofőrjelöltek interjúztatása, a létszám feltöltés nem okozott gondot, az autók vezetésében megbízhatóság és az elérhetőség annál inkább. „A sofőrök esetében gyakori probléma, hogy sokan tapasztalatlanok az automataváltó használatát illetően, vagy ha be vannak osztva, nem veszik fel a telefont. Harmadik és egyben a legfontosabb, az ügyfélkezelés az út során, valamint az elszámolásnál. Péter elmondása szerint az emberek 98 százalékával nincs probléma, annak ellenére, hogy illuminált állapotban vannak, azonban a maradék két százalék, ha kivetkőzik is magából, ezt tudni kell kezelni. Ehhez nem mindig van türelmük és gyakorlatuk a sofőröknek”.
Mivel a Knight Sofőrszolgálat egyik mottója a diszkréció, ezért kicsit félve avatott be a részletekbe Péter, amikor a vicces történetekről kérdeztem. A saját sztoriját azért elmesélte, amikor egy 1-es Focus tulajdonosát megviccelte. „Kinyitottam az ajtót és jól láthatóan rácsodálkoztam az automata váltóra. A tulajdonos (ügyfél) kicsit aggódva megkérdezte, hogy probléma-e, mire én megnyugtattam, hogy semmi gond. Beültem, megkaptam a slusszkulcsot, majd megkérdeztem, hogy hol van az egyes fokozat. Az ügyfél ekkor még csak homlokát ráncolva nézett rám, majd beállt a teljes képzavar, merthogy én elmagyaráztam neki, hogy akár automata, akár nem, egyes fokozatnak valahol lennie kell. Mivel elég sokáig bírtam volna nevetés nélkül, egy pillanat múlva beindítottam a motort, szúrtam egy D-t és elindultunk. A tulaj jót nevetett, én meg megmondtam neki, hogy olyan ritkán látok 1-es Focust automata váltóval, hogy nem hagyhattam ki ezt a ziccert. Ugyanakkor a fiatal tulajdonoson is látszott, hogy érteni fogja”.
Van azonban árnyoldala is ennek a munkának: Péter elmondása szerint előfordult olyan eset is, amikor egy német márka büszke tulaja amellett, hogy ízléstelen zenét bömböltetett, kiadta az ukázt, hogy nyomjam neki, mert az egy bivalyerős autó volt. Vagy azt is mondták már, hogy itt van 2000 forint, csak érjünk haza 5 perc alatt. És ez csak a jéghegy csúcsa, éppen e miatt megfogott valami Péter hozzáállásában. Mindig résen van, és a kellemetlen helyzetekben tudja, hogyan hozza zavarba a kötekedni vágyó embereket, elejét véve ezzel a konfliktusoknak.
Summázva a fentieket, a sofőrszolgálatban az ügyfélkezelési attitűdön múlik szinte minden, hiszen emberekről és egy szolgáltatásról beszélünk, amihez a legjobb útmutatást egy kínai közmondás hordozza, miszerint aki nem tud mosolyogni, az ne nyisson üzletet. És ebben Péter hozzáállását különösen egyedülállónak ismertem meg, ezáltal elmondható, hogy az exkluzív szolgáltatás fundamentuma valójában nem egy mottó, hanem Ő maga!
Horváth Miklós.
Forrás: Autószektor.hu